Végtelen tél – amikor a szürkeség ránk telepszik

Olyan, mintha ez a tél soha nem akarna véget érni.

Félre ne érts, véletlenül sem panaszkodni akarok, csak ez a megélésem.

Olyan kettős.

Egyrészt bennem van az, hogy hol vannak már gyerekkorom szuper telei a sok hóval és faggyal, téli kirándulással, szánkózással, hóemberépítéssel és rengeteg kacagással. Egészen nosztalgikusan hiányzik, és félek, hogy már sosem lesznek olyanok a telek.

Másrészt hiába szeretem a telet, valahogy februárra már elegem van a hidegből, nem akarok már sapka-sál-kabát-kesztyű-csizma szerelésben virítani, hanem vágyom arra, hogy előkerüljön a kiskabát, a sportcipő, hogy süssön a nap, rügyezzenek a fák, és induljon be az élet.

Tényleg nagyon kettős érzésem van minden évszak végével. Egyrészt valahol még élvezném, másrészt haladnék tovább.

És most is ezt érzem. Valahogy mintha ez a tél nem akarna véget érni.

Ahogy másokkal beszélgetek, azt látom, hogy ők is ezt érzik. És valahogy egy kicsit rányomódott az egyéni is általános hangulatra is már, hogy elegünk van a szürkeségből.

Nekem is elegem van a szürkeségből.

Az elmúlt egy hétben egy érzelmi hullámvasúton ültem, amit először nagyon a hormonokra fogtam (nőként ez abszolút valid is lehetne), aztán mára rájöttem, hogy nem ez a baj. A télből volt elég.

Tudod, hogy éreztem magam? Úgy, mint amikor néhány évvel ezelőtt kiégtem. Abszolút demotivált voltam az elmúlt egy hétben. Sorra mondtam le a programokat, úgy éreztem, hogy nem bírom ellátni a munkámat, és amennyire a rendszeretetem engedte, még a háztartást is hanyagoltam. Sok órát töltöttem azzal, hogy csak ültem és néztem ki a fejemből. Bámultam magam elé. Nem éreztem semmit, csak voltam. Csak léteztem. Nem akartam semmit, se olvasni, se filmet nézni, se sportolni, se sétálni, se bevásárolni, de még a telefont se mindig vettem fel. Voltak persze jobb pillanatok, amikor elmentem valahova, és észrevétlenül jobban lettem, de ez az ürességérzés, ez a tehetetlenség-lehetetlenség, ahogy magamban elneveztem, nem múlt. 

Ha valaha találkoztál vagy dolgoztál velem, akkor tudod, hogy mennyire nem én vagyok ez az ember, aki az elmúlt egy hétben voltam. Miért írok mégis erről?

Mert lehet, hogy veled is volt már ilyen, aki ezt a bejegyzést olvasod. Lehet, hogy épp most is ebben vagy, vagy előfordulhat, hogy leszel még ilyenben.

Bár nem sokszor osztom meg a mélypontokat, mégis fontosnak érzem, hogy tudd, hogy nem vagy egyedül, és most szeretnék egy kicsit rátérni arra, hogy mit tettem én, hogy jobban legyek.

Mielőtt ez jön, szeretném, ha tudnád, hogy ez nekem bevált, de lehet, hogy neked nem fog. Nagyon fontos, hogy ha úgy érzed, hogy mélyen vagy, és nem találod az erőt, hogy egyedül kigyere belőle, akkor mindenképpen keress egy szakembert, aki segít. A mentális egészség nem játék! Nagyon nem. Ha nem tudod, hogyan küzdj meg egy nehéz helyzettel, akkor kérj segítséget! Baráttól, családtagtól, szakembertől. Segítséget kérni ugyanis nem szégyen, van, hogy akár életet is menthet.

Na de visszatérve arra, hogy nálam mi működik/működött. Merem már odatenni a múlt időt is, mert tényleg jobban vagyok.

Először is fel kellett ismernem, hogy akkor most szarul vagyok. Hogy nem az van, hogy nem aludtam ki magam, hogy csak úgy nincs kedvem valamihez, hanem hogy tényleg, úgy igazán szarul vagyok. Ezzel a szóval.

Előfordul mindenkivel, ez teljesen természetes, nincs olyan ember, aki egyfolytában boldog.

Aztán azután, hogy felismertem az érzést, el kellett fogadnom ezt az állapotot.

Na ez volt a nehezebb! Utálok nem jól lenni. Nálam a pohár mindig inkább félig tele van, így elfogadni azt, hogy most valahogy semmihez nem volt kedvem, borzasztó nehéz volt.

Valahogy elfogadtam, egyszer csak beleengedtem magam az érzésbe. Kellett ehhez pár nap, múlt hét közepén kezdődött ez, és csak vasárnap délutánra jutottam el oda, hogy jó, akkor én most elfogadom, hogy arra van szükségem, hogy megéljem ezt is. Hogy ne azon agyaljak, miközben mosogatok, hogy csak ülni akarok és nézni ki a fejemből. Nem próbáltam meg magamra erőltetni a munkát, csak mert a magam ura vagyok, és kell, hanem elfogadtam, hogy akkor most pár nap máshogy lesz. Szóval megtettem: ültem és néztem ki a fejemből. Órákig.

Aztán egyszer csak az ürességbe elkezdett beszivárogni a kérdés, hogy miért vagyok én most így? Miért érzem így magam? A felismerés és az elfogadás után kellett egy ok-okozat, mert hát csak úgy magamtól miért lennék így. Biztos, hogy oka van. 

Azt tudom és tudtam magamról, hogy ez nem depresszió. Azt is tudtam, hogy nem égtem ki, valójában egész életemben most élvezem a legjobban a munkáimat. Megtaláltam azt, amit mindig is kerestem. Akkor is, ha épp nem bírtam csinálni.

Egyszerűen mélabús voltam, ezt a szót találtam rá. Illetve először azt, hogy mérhetetlenül szomorúnak érzem magam, aztán rájöttem, hogy ez a mélabú.

Tegnap ilyenkor úgy éreztem, hogy soha többé nem is leszek jókedvű. És ez annyira elszomorított, hogy elsírtam magam. Órákig sírtam, bömböltem mint egy kisgyerek, és furcsa módon felszabadultam tőle.

Ma reggel úgy keltem, hogy rájöttem, hogy az zavar, hogy végtelenül hosszú ez a tél. Hogy már szeretnék a friss tavaszi szellőben futni, kirándulni, várom, hogy kiüljek valahova egy kávéval, és főleg azt, hogy napsütésre ébredjek. Soha nem gondoltam volna, hogy az időjárás egyszer ennyire le fog hangolni, és ha mélyebbre mennék, valószínűleg találnék mást is, ami most ezt váltotta ki belőlem.

Mindig van mélyebb réteg is.

Talán meg is dolgozom, ha nem most, akkor jövő ilyenkor.

Ha eljutottál eddig az olvasásban, akkor biztosan kíváncsi vagy, hogy miért írtam le ezeket.

Nagyon egyszerű: szeretném, ha tudnád, hogy senki nem csak az, amit látsz belőle. Mert ha találkoztunk vagy beszéltünk, akkor jó eséllyel észre se vetted, hogy bármi bajom lenne, maximum azt láttad, hogy kevesebbet mosolygok.

De ami még fontosabb, hogy szeretném, ha tudnád, hogy ér szarul lenni, és ér megélni ezeket az érzéseket. Bárhol is vagy az életben. Lehet, hogy a külvilág szerint mindened megvan, hogy tökéletesen boldognak kéne lenned, te mégsem érzed ezt.

Ez nem baj, mindenkivel megtörténhet. A fontos, hogy próbáld meg felismerni és elfogadni, amit érzel, aztán próbálj rájönni, hogy miért is érzel úgy, ahogy.

Ha pedig egyedül nem találod a kiutat, kérj segítséget!

És tudd, hogy bármilyen szarul is vagy, egy dolog biztos: ahogy nemsokára a tél is, majd ez is elmúlik…